Lefekvéskor magzati póz helyett
kígyóformát ölt a testem, a hiányt
nem pótolja az ócska pacsulival be-
fújt plüssfigura, rajt’ piros kitűző
forma, egyedül fekszem, dúdolok
egy altatót, de nekem nem autók
dudálnak meg katonák sorakoznak,
hogy aludjak el szépen kisbalázs.

Mindennap más ünnepi mondóka
jut eszembe, hol pünkösdi, hol meg
húsvéti, máskor meg karácsonyi,
bolondozom, Demiánnak szólítatom
magam, ahogy a gyerekek, akik még
elkövethetek kisebb-apróbb hibát.
Aztán az alvás nehezen megy, fel-
riadok, az útról megszólal a riasztó,

te újra ott fekszel az ágyban, így
hiszem, hogy el tudjak aludni,
eszembe jut, mikor hirtelen keltél
fel, morogtál és ellöktél, rosszul
esett, ekkor rúgtalak le az ágyról,
koppant a tested, elemek hevertek
melletted (széthullott a távirányító),
mintha belőled estek volna ki.

Kinevettelek, ki kellett, hogy
nevesselek fentről, miközben te
ott feküdtél lent, az altató dalod
tele volt katonákkal, akik haza-
tértek a háborúból, engem is
annak néztél és én eljátszottam,
ellenségnek néztelek, mert te
nem akartál segíteni a társadon.

Feküdni akartál, békésen, mint
a nővérek, a nagymamák, mert
ők lányok, mondtad és sírtál,
meg kellett vigasztalni téged,
ahogy Ken Barbit (így játszanak
a lányok), de sosem jöttél rá,
hogy katonák meg autók helyett
én sem vetettem meg a lányokat