A gőzben ülök és felhúzott térddel
várok, magam se tudom, hogy ha
felnézek a kék égre, miért hiszem azt,
hogy isten néz engem és nevet,
nem röhög, nem játszik kedvére

velem, csupán figyel és nevet, mi-
közben mellém ül egy fehérebb alak,
arcát a homálytól nem látom, de
miként felém fordul, már át is ölel,
pedig ismeretlen a teste, a bőre

és itt, mint a balladai ellipszisben,
szünet és csend következik, ott
bennem és ahogy egyre közelebb
húztam arcát, hogy szemébe nézzek,
megláttam ismét Demiánt, az időset,

aki nem harcolt tűzön át és vízen át,
megjárta már a rossz és a csúf
odúját, a gonosz meghívta ebédre,
nemet mondott, hogy ne árulja el,
ne árulja el a nevét és ami volt

Demián újra él, nem gyerek, aki
összeesik a vállán ülő madártól,
de éppen annyira törékeny, hogy
ha elszállna, önmaga ülne le másra,
fatönkre, fűre, sziklára, másra